A férfi a nő melegségére vágyott, békés szuszogására, teste halvány S vonalú érintésére, ahogy hátulról átkulcsolva fekszik meztelen mellette az ágyban.
Messzi nézett a kattogó csöndben, miközben hervadó gondolatokat rajzolt maga elé képzelete, néhányszor lassan pislogott, majd szeme egyik sötétpontról a másikra siklott.
Nem látott semmi, senki nem volt ott.
- Hát elérkezett ez is... - suttogta beismerően.
Teste ernyedten feküdt a vastag paplan alatt, kezét párnája alá tette, majd becsukta szemét.
Emlékek gyötörték, hanyatt fordult, majd hüvelyk és mutató ujjával megmasszírozta szemgödreit. Oly mélységes csönd volt, hogy ütemes lélegzetét hallotta zúgni fülében.
- Nem tudok aludni, - mondta - hiányzol.
Különös magány kerítette hatalmába. Szomorú arcán a merengés sejtelmes árnya lebegett, s valahol kigyúlt egy csillag és fekete falait megvilágítva ezüst fátylat hintett a szobára.
- Nem sokára..., már érzem az illatod - gondolta magában, majd újra oldalra fordult.
Édes, hűvösen selymes érzés fonta körül, mely először végig szalad az ember testén, majd fájón megállapodik szíve mélyén. Ő csak erősen összezárt szemmel nyugtázta - akire vágyott, megérkezett.
Nyugodt volt, de tekintetében sötét vágy lobogott. Itt nincs mitől félni, a fal már rég leomlott.
- Nem hittem volna, hogy te is elárulsz... - sóhajtott, majd átölelte.
Érezte testén azt a szelíd, hidegrázó langymeleget, válla domborulatát, háta homorú lejtését, haja gesztenye illatát. A meztelen test tökéletes érintésének orchidea eszenciája, szikra finom tapintás, minden egyes testütközetnél. Ellágyít, megmerevít - az ilyes csak csukott szemmel lehet kibírni. A Vágy hamisítatlan ízének könyörtelen visszafogása. Nincs annál édesebb, mint mikor valami a végtelenségig fájóan kell, de nem lehet a tied. Nem lehet. Nincs rá lehetőség.
- A lehető legközelebb vagy, mégis olyan távolinak tűnsz - hangja puha volt, szinte cirógató. Vannak olyan emberek, kiknek szájából különösen szépnek és kedvesnek hat a szó.
Ujja begyével végig húzta gerincvonalát, egészen a nyakáig, majd szelíden vállon csókolta.
- Neked adom a szívem - szólt, s kivette azt.
A szív vörösen izzott, majd aprószikrák kíséretében lobogva lángra kapott. Égett.
- Vedd el, mielőtt  elpusztulna. A tied, neked adom - nyújtotta felé csöndben, visszafogott fájdalommal.
- Nem tehetem - suttogta elfordított arccal. - Nem engem illet.
- Jogom van eldönteni.
- Nem tudod még mit csinálsz, pillanatnyi bolondság, ostoba vágy, mi majd elmúlik. Add másnak, én csak látni jöttelek.
- Én vagyok az ostoba... - fújta ki fáradtan a levegőt, majd a földet bámulva folytatta - Én vagyok az ostoba, mikor te vagy az, aki minduntalan belém taposol, megtagadva a lehetőséget magadtól, hogy boldog légy, mondván 'Mosom kezeim'? Egy ragályos betegség vagy. Most pedig vedd, vagy meghalok!
- Fölösleges magyarázkodnom. De újra meg fog halni minden. Aztán megint. És megint. Mint a fák. Mint a virágok. Mint a sírás. Mint te, vagy akár én. És akkor újra élhetsz. Valahol, valamikor, valakiben.
Ökölbe szorította  a kezét, korlátokat szabva magának és érzéseinek. Fojtott hangon csak ezt válaszolta:
- Az élet kezdetekből, és végekből áll. A halál és a születés mindenütt ott van. Most itt fogott kézen a Vég, de valaminek a befejezése után egy Kezdet jön. És újra indulsz valamerre. Az út számtalan, és én mást nem tudok, csak választani, a lehető legjobbat. Az ember tévedik, de nem tehetek mást, hallgatok a szívemre, és az pedig  benned tud csak élni. Ezért adom. Fogadd el. Te gyilkos...
- Fiatal vagy, hogy ilyet mondj. Nem öltelek meg, te választottad ezt az utat. Most nem én voltam. Én csak elmondtam... De te nem figyeltél.
- Bölcselkedsz, de tudom, hogy csak a szó okos, a tett nem. Nincs igazad. Nézz rám, és mondd meg! Szerinted ez kinek jó? Hova vezet ez az egész, ha a Minden végéhez? Mert tudom, ezután nincs már Kezdet. - mondta alig hallgatóan, melyben enyhe indulat és bánat egyvelege érződött - Meghalok, nem érted?! És te csak könnyelműen játszod a ravaszt. Az érzés nem játékszer, gyerekes hallgatásod csak pusztít - szorította kezét karjaira.
- Mesélek neked valamit - rebbent meg szeme, melyek annyira közömbösen, ridegen és üveges csillogással meredtek a semmibe, hogy nézője beleszédült.
- Nem érdekelnek a meséid. Most is csak menekülsz. Elbújsz. Talán előlem, talán a világ elől. Nem érdekel... - szólt lemondó, fáradt hangon.
- A világ szélén egy halk szavú Csönd csücsült. Rezge teste minden kicsi hangra elillant, senki nem tudta megfogni, senki nem látta, senki nem beszélt vele. Igazából nem is vette észre senki sem, hogy van. A csönd tényleg nem beszélt, nem volt sehol és senkinek nem engedte, hogy láthassa. Mégis - mindenki hallgatta szavait, mindenütt ott volt és halványkék amorf semmijét mindenki érintette. A csönd mindig akkor jött és akkor ment, amikor az Idő úgy engedte. A csöndre mindenki vágyott, és mindenki elutasította. A csönd magány hozott, a csönd szerelmet. A csöndben benne volt a semmi és benne volt a minden...
- A csönd maga te vagy? - szakította félbe.
- Nem - csilingelt lágyan hangja - Ez csak egy mese, amit elmeséltem. Neked. Most pedig feküdj le.
Ekkor erős fény felé fordította arcát, szemét vakítóan erős neoncső világította meg, majd eszméletét vesztve a földre esett.

Lassú dobogás diktálta a taktust. Táncolt. Lágy ringással, jobbra-balra, arcát a másik jobb feléhez emelve hallgatta, ahogy lélegzett. A zene kiszorult, csak az ütem áramvonalas hullámzása maradt meg. Arc és váll. Nyak völgyének és haja esésének spirálja fonta át. Már hárman voltak.
Váll és hát. Ringott mellkasa melegségén, átfogva fél karral a hasát. Egyszerre vették a levegőt. Félig nyitott szemmel nem láttak semmit, de mindent. Radarként futott át agyában a másik testének halovány körvonala.
Ajak és váll. Lázas csattanás. Érezni az ütőér ritmusra lüktető áramát. Puha, lúdbőrös rázás, mikor először ér ajka a bőréhez. Finom harapás, majd a nyelv forrósága egy sóhajt tép ki belőle.
Szoros ölelés.
Nem engedlek.
Soha.


A férfi felébredt. Távolról a tenger morajlását hallotta; valahol, valaki sírt.
- Nézz rám - utasította a nő finoman.
A férfi felemelte lassan a fejét, de tekintete még mindig a kárpitot bámulta.
- Nem szeretnék... - motyogta.
A nő kifordult a szobából, át a másikba, ahol az erkélyre nyíló ajtón kiment megnézni a fővárosi éjszakát.
Szeme idegesen keresett egy pontot, amin megállapodhat; kezében ráérős, durva mozdulatokkal lögybölt egy középkategóriás vörösbor párlatot. Hideg volt odakinn, hiányos öltözéke miatt reszketve támaszkodott a korlátoknak, kocogtatva ujjával a rideg vasat.
- Tudom, hogy ott vagy. - nézett hátra válla fölött kis szögben - Hallom, hogy szuszogsz - pislogott, majd sóhajtott.
- A véremet iszod - szólalt meg tétován a férfi pár perc csönd eltelte után.
A nő magasra emelte a poharat, eszelős tekintettel, enyhén résre nyitott szájjal nézte, ahogy a bentről kiszűrődő fény miként csillant meg az ovális üveg felületén.
Az érzékek birodalma. A szem, a száj, a bőr, az orr, a fül édes összjátéka.
- Hallod, hogy sírnak odakint?... - szegeződött finom, de éles mozdulattal szeme a bent ácsorgó férfira.
- Csak téged hallak. - szólt őszintén.
Mereven nézték egymást, a nő oldalról, férfi szemből. Dermedt, de mégis hullámzóan puha volt a tér, amiben most csak ketten léteztek, míg a férfi megfontolt, légies lépesekkel el nem indult az erkélyen álló felé. Ujjai végével az útba eső kanapé szélét simítva ment végig az ajtóig, a meghatározhatatlanul lelassult idő gomolygó, átlátszó füstjében. Arcával követte keze útját.
- A tenger morajlását hallom - kezdett neki homályos hangnemben.
- A víz... - tűnődött a lány.
- Igen - biccentett, majd alig érzékelhetően elfordította fejét. - Te nem hallod?
- Hm...
- Miért sírsz? - kérdezte halkan a férfi.
- Nem sírok.
- Már nem tudsz nekem hazudni. Benned vagyok - érintette meg alig érezhetően a lány arcát. Ő megrebbenve fogta meg hirtelen annak csuklóját.
A férfi arcát fürkészte.
- Mit akarsz?
- Szeretni. Téged.

Mélységes csönd követte ezt. Az a fajta csönd, amiről a nő mesélt. A kérdés csak az volt, melyik?
Az mozdulatlan megmozdult, bizonytalanul lejjebb csúszott mindkettőjük keze a másikon.
- Szóval? - törte meg a némaságot a férfi.
A nő szótlanul állt az erkélyen. Egyik kezében a pohár, másikban a férfi visszatartott karja. Majd engedett a fogáson.
- Tied. - suttogott, a férfi kezét a szívére téve.
És megcsókolta. A csók teljesen más volt, de mégis a megtévesztésig ugyanolyan, mint mással. Mámoros bor és halványan édes íz keveredett, selymes lüktetést adva a momentumnak. Ami igazán hihetetlen volt, az a valóság pillanatnyi életre kelése, mit a férfi az idő tört része alatt érzett magáénak, nem törődve azzal, hogy pár másodperccel később minden a semmibe vész. Az érintés őrülte, a közelség illata, az ölelés magába foglaló birtoklásnak áttetsző kábulata. De amikor kinyitotta szemét, érezte, hogy a nő már csak körvonalainak emlékeit mutatja a világban - szeme ezüstösen csillogott, arca márványszoborrá merevülten alkotott tömény füstfelhő réteget, vonásai ábrándosan gomolyogtak tejszínű teste körül.
- El fogsz tűnni - simította végig újra elmosódott, vízszerű testét a lánynak, gyönge pillantást vetve rá.
Magához ölelte.
A káprázat, mi a semmiből érkezve a semmibe távozott, mint a szentjános bogarak villódzó fényei, úgy foszlott szerte a férfi karjai közt. A pohár üveges csengéssel tört szét az erkély betonján, a lehető legfinomabban követve a porszemcsék és szilánkok harmóniájának súrlódó susogását.
- Én csak... látni jöttelek - visszhangzott.
Az tenger zokogó morajlása erősebbnek tűnt, mint eddig soha ezelőtt. A kattogó csönd újra visszatért az ébenfekete szoba falaira. A megfoghatatlan nyugalom egy szívet tépett ki a helyéről, ürességet hagyva tátongó ürege helyén. Minden ugyanolyan volt, és mégis változatlan. Valahol egy könnycsepp gurult le - kezdetben ragaszkodva gazdájához -, valahol egy könnycsepp csobbant, s a tenger habjai közt ért véget útja. A csoda újraszületik, és újra meg fog halni. S a csönd elhozza nekik, amire vágynak. Egyszer, majd, talán... Mert semminek nincs vége. És mert minden újra kezdődik.